Ezzel a bejegyzéssel befejezem Kathryne #spooktober kihívását. Előre is elnézést kérek az a 5. feladat első szavát teljesítem ezzel a bejegyzéssel. Nem könyveket hozok, és nem is írom le milyen szerintem jó horrorfilm. Csak képeket hozok. 

A következő feladatomat kicsit megpörgetem, hogy a kérdéses éjszakára tudjatok is belőle csemegézni. Kiakasztó ajánlók. A kiakasztó annyira negatív szó, nem felcsigázza hanem feldühíti az embert, vagyis engem biztosan. Ilyesztő, kiakasztó, rémisztő ezeket mind kilőtte a kihívás, gondolkozom a megfelelő szavakon. Legyen vérfagyasztó, bár a tartalom nem feltétlenül ennek felel meg, de én próbálkozom.

A bővebben mögött láthatjátok Kathryne kihívásának megkésett második részét, ahol 30 érdekes kérdésre válaszolok. A vlaszaim nem éppen érdekesek, de fogadjátok szeretettel. 

A megválaszolt kérdéseimet a tabletemen hagytam, amit azóta kölcsönadtam a testvéremnek, ezért most ugrunk egy nagyot (majd hozom a kérdéseket is) a mostani #spooktober-ben lássuk a paranormális élményeimet.

Ezt nagyon egyszerűen lezárhatnám, mert nincs, és nem is volt, és nem is tudnék semmit sem belehazudni ebbe a kategóriába. De volt egy a családomban ami igencsak nagyon megrázott mindenkit, ennek az átélője édesanyám volt.

2015 egy nagyon húzós év volt nálunk a családban. Drága nagyapám egyre rosszabbul lett, nem fizikailag hanem mentálisan. Nem tudta hol van, nem tudta hogy pontosan milyen évet írunk, néha 30 évvel korábban élt, és néha egy-egy pillanatra a jelenben volt. Bármennyire is tudtuk hogy ezzel nem lehet kezdeni, nem tudjuk visszarángatni a jelenben, próbáltuk, és tűrtük nagyon sokáig. Nem csak az a volt a legnagyobb gond hogy nem tudja hogy ki kicsoda, hogy hol van, hanem az hogy próbált is tenni az igazáért. A 80+-os nagypapám olykor egy 20 évest is megszégyenítő erővel rendelkezett, és bottal csoszogás helyett, simán átugrotta a 2 méter magas kerítést, és nemes egyszerűséggel világgá szaladt.

Szeptember környékén, amikor már mindenki mentálisan kikészült, nekem és a testvéremnek már szeptember végén megvolt az éves hiányzás, a szüleim sem tudtak több szabadságra jönni, és nagymamám sem bírt vele (fizikailag esélytelen volt, és sajnos őt gyötörte meg a helyzet a legjobban mentálisan is). Szóval hosszú mérlegelés után, szakemberekre bíztuk..

Egy szép novemberi napon történt hogy édesanyám azt mesélte hogy a papóval álmodott, hogy szépen felöltözve, öltönyben a hátán hozta kora reggel a karácsonyfát hozzánk. Amúgy már jobban volt, tudták kezelni a helyzetet, sűrűn látogattuk, sokszor haza is hoztuk volt hogy napokra is. Anyukám egyre többet álmodta ezt. Már ő is kicsit megszállottá vált, és már tudatosult benne, papó nem marad velünk karácsony után.

Jött a december vége, hirtelen sokkal rosszabb lett a helyzet, és december 24-én hajnalban nagypapám elhunyt.